Likvidált Évtizedek
„Múltkor voltunk egy közös, baráti ország nagy, közös, baráti hadgyakorlatán, ott volt egy fiú, egy nagy, közös, baráti országból, aki nem volt magyar. Oroszul beszélt. Azt mondta nekem, hogy amikor egy évvel ezelőtt, náluk volt egy ilyen hadgyakorlat, akkor állítólag az történt, hogy amikor Kijev fölött szálltak hatezer méteres magasságban a gyakorlatozó repülőgépek, akkor az egyik pilóta azt vette észre, hogy a jobboldali kisablakon kívülről befelé integet egy fejkendős öregasszony. Lába alatt meg ott volt a seprű. A pilótagyerek meg volt ijedve, nincs leírva a szolgálati szabályzásba, hogy mit kell ilyenkor csinálni. Visszakopogott, hogy: ne haragudjon nénike, maga boszorkány? Erre az azt mondja, dehogy is édeském, takarítani voltam Csernobilban.”
A vicc Markos György és Nádas György Katonadolog című jelenetében hangzik el. Ez volt az az alkalom, amikor életem során először hallottam Csernobil nevét. Nem igazán volt fogalmam a poén valódi értelméről – csak hatéves voltam, amikor a Katonadolog 1988-ban megjelent kazettán – az abszurd helyzeten mégis annyiszor nevettem, ahányszor csak meghallgattam, ami elég gyakran megtörtént gyerekkoromban. Ma már furának hat a viccelődés a történelem legsúlyosabb atomkatasztrófájával, de akkoriban teljesen rendben lévőnek tűnt. Nem tudtunk róla semmit. A hírek, amiket a többség hallhatott, próbálták elbagatellizálni a tragédiát. Jellemző, hogy jóval a Szovjetunió felbomlása után lehetett csak megtudni azt is, hogy a csernobili atomerőmű Vlagyimir Iljics Lenin nevét viselte. Meg az is, hogy még harminc évvel a tragédiát követően sem tudjuk az áldozatok számát. Négyezer és félmillió között szórnak a hivatalos adatok és az utólagos becslések.
A baleset
Amikor meghallotta a robbanást, Andrej Glukov nem aggódott túlságosan. A csernobili atomerőmű nukleárisbiztonság-specialistája hozzászokott már, hogy olykor éktelen zajok hallatszanak a munkahelye felől. Másnap reggel betelefonált az erőműbe. A kettes blokk irányítótermét hívta, hogy megkérdezze, mi újság. Egy technikus azt mondta neki, éppen növelik a teljesítményt, hogy pótolják a négyes blokk termelését. „Miért, mi történt a négyessel?” – kérdezte Glukov. „Nézz ki az ablakon” – érkezett a válasz. Andrej Glukov a felségével és a két gyermekükkel egy panelház ötödik emeletén élt Pripjatyban, alig három kilométernyire az erőműtől. A férfi kiment az erkélyre, és látta, hogy füst gomolyog az erőműből. Ráparancsolt a feleségére, hogy a gyerekekkel együtt maradjanak a lakásban, és még az ablakokat se nyissák ki. Nagy kérés volt ez: szombat volt, az idő ragyogott, és a városba már megérkezett egy komplett vidámpark a közelgő május elsejei ünnepségre. Glukov ez után bement a munkahelyére, hogy megnézze, tud-e segíteni.
A Lenin atomerőmű 1977-1983 közt megnyitott négy, egyenként 1 GW teljesítményű reaktora Ukrajna áramtermelésének egytizedét adta. A hivatalos szervek ez nem tartották elégnek, így megkezdték újabb két reaktor építését, az ötös és a hatos azonban már sosem készült el. 1986. április 26-án, az éves karbantartás során végzett tesztek közepén a négyes reaktorban gőzrobbanás történt, grafittűz tört ki, majd bekövetkezett a nukleáris olvadás. A szakértők mind az erőművön kívül, otthon voltak, a friss személyzet pedig nem állt a helyzet magaslatán.
Fotó: Sean Gallup / Getty Images
A katasztrófa környezetre gyakorolt hatása még így is jóval kisebb lehetett volna. Feltéve, ha az építkezés nem válik a tervezettnél sokkal költségesebbé, spórolásra késztetve a kivitelezőket. A reaktor burkolata nem volt teljes. De víz sem volt elég, amivel a lávafolyamként hömpölygő sugárzó masszát lehűthették volna. Iszonyatos mennyiségű radioaktív anyag került a levegőbe, a környező területek pedig súlyosan szennyeződtek. Az élénk szél északnyugat felé sodorta sugárzó részecskéket, a legtöbbet Fehéroroszország kapta, de jutott belőle a skandináv államokra, sőt, az atomfelhő egészen az Egyesült Államok keleti partjáig vándorolt. A robbanás után közvetlenül harmincegy ember halt meg a reaktor dolgozói és az első mentőegységek tagjai közül. A következő két napon még körülbelül huszonöten vesztették életüket sugárbetegségben.
A KGB jelentése az erőmű építése közben történt szabálysértésekről
A Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottsága részére. Jelentés a Csernobili Atomerőmű építésénél tapasztalt szabálysértésekről.
TITKOS!
A beérkezett operatív adatok szerint a Csernobili atomerőmű építkezésének egyes részlegeinél előfordulnak a tervektől való eltérések, amelyek üzemzavarhoz és szerencsétlenséghez vezethetnek. A gépterem oszlopai a kitűzési tengelyektől 100 mm-ig terjedő eltéréssel lettek felállítva, egyes oszlopok között pedig hiányzik a vízszintes összekapcsolás. A falpaneleket 150 mm-es elhajlással rakták le. A terem födémét az előírásoktól eltérően építették ki. A gépteremben lévő emelődaruk mozgáspályáin 100 mm-ig terjedő eltérés van, helyenként 8 fokos szögben lejtenek. A különlegesen nehéz beton öntése közben a munkát több alkalommal megszakították, a betonozás minősége alacsony. A munkálatok során hőszigetelésre nem került sor, ez a talajvíznek az épületbe való behatolásához, környezetszennyezéshez vezethet.
Kijev, 1979. január 17.
a KGB eseti
vizsgálóbizottságának elnöke
A likvidátorok
Andrej Glukov és családja a panelház előtt álldogáltak vasárnap délelőtt. Nem sokkal korábban értesítették őket, hogy a várost ideiglenesen evakuálják. Hamarosan buszok jönnek értük és Kijevbe viszik őket, de csak a legszükségesebb dolgokat csomagolják össze, mert csak néhány nap múlva mindenki visszatérhet. Már félúton voltak, amikor Glukov meggondolta magát. Megcsókolta a feleségét, és a gyerekeit, leszállt a buszról, és visszastoppolt Csernobilba. A kárelhárításban és a maradék három reaktor működtetésén dolgozott. Azt mondja, a katasztrófa valódi méretével csak akkor lett tisztában, amikor látta a meghasadt négyes reaktor magját izzani. „Soha senkinek sem lenne szabad hasonlót látnia” – nyilatkozta egy amerikai riporternek huszonnyolc évvel később.
Mialatt a veszélyeztetett területről 116 ezer ember evakuáltak, csak 1986-ban és 1987-ben 240 ezer likvidátor érkezett a zónába, hogy a kármentésen dolgozzanak, és hogy felhúzzák a négyes reaktor betonszarkofágját. Közülük háromezer neve olvasható a katasztrófa tizenkettedik évfordulóján, a csernobili áldozatok emlékére emelt kijevi emlékművön. De a Szovjetunió felbomlása után, a különböző országokból érkező civil és katonai likvidátorok sorsa gyakorlatilag követhetetlenné vált. A WHO adatai szerint, 1990-ig hatszázezer ember kapott engedélyt, hogy a zónában dolgozhasson. Közülük legalább 60 ezren haltak meg és további 165 ezer ember lett súlyosan beteg.
Az áldozatok számáról ma sincs konszenzus – a Nemzetközi Atomerengia-ügynökség az ötvenhat közvetlen áldozat mellett négyezer későbbi halálesetet tart nyilván, de a Greenpeace nagyságrendekkel nagyobb számokat említ. A hivatalos szovjet akták vagy továbbra is titkosak, vagy megsemmisültek. Nem elvetendő persze az abortuszok számának ideiglenes ugrása sem: a baleset utáni hetekben negyvenezer gyermeket vetettek el, félve a mutációtól és születési rendellenességektől.
Fotó: Getty Images
„Minden rendben van, amíg minden rendben van”
Ragyogó napsütéses volt az idő 1986. április 28-án. Az egyik miskolci kórház, szakrendelésén egy fiatal, domborodó pocakú doktornő szorította a fonendoszkópot egy fekete kendős, falusi néni mellkasára. „Sóhajtson nagyot” – kérte. Mire az asszonyság: „psszt, doktor néni! Tessék csak ide hallgatni egy kicsit! Ne tessék mostanság friss gyümölcsöt enni, csak kompótot! Nem lesz az jó most a babának!” A doktornő értetlenül néz, mire a néni suttogóra fogja. „Vannak rokonaink odaát, Kárpátalján. Azt mondják, hogy történt valami. Állítólag az atom. Ne tessék gyümölcsöt enni.”
Másnap a Népszabadság néhány soros közleményben számolt be arról, hogy baleset történt a Szovjetunióban: megsérült az egyik reaktor a csernobili atomerőműben. A történetben szereplő doktornő történetesen az édesanyám, aki a következő napokban, hetekben a sajtó gyéren csordogáló információmorzsáiból beigazolódni látta a néni (egyébként megfogadott) intését. Ami a tömegtájékoztatásból és főleg a tömegtájékoztatásról kiderült Csernobil kapcsán, jól illusztrálta Domány András 1980-as megjegyzését: „A tájékoztatással minden rendben van, amíg minden rendben van.”
Csakhogy ebben az esetben semmi sem volt rendben, a magyar sajtó pedig a Szovjetunióból érkező, egymásnak ellentmondó direktíváktól teljesen megzavarodva, a tanácstalan magyar szakértők megnyugtatónak szánt nyilatkozataitól megnyomorítva próbálta tálalni az eseményt. Azért is lett volna különösen fontos, hogy a hazai és a szovjet sajtó világos, ellentmondásmentes és őszinte információáramlást mutasson be, mert ez volt a glasznoszty első tűzpróbája. Gorbacsov 1985-ben, rögtön főtitkárrá válása után hirdette meg a „nyíltság” politikáját: éppen a csernobili incidens kapcsán mutathatta volna meg, hogy a Szovjetunió megváltozott, és jó irányban halad a demokratikus nyilvánosság megteremtése felé.
Nem ez történt. Az akkor szamizdatban megjelenő Beszélő a soron következő számában
több írásban is foglalkozott a Csernobil-problémával. Hann Endre például Reményi
Szilárd álnéven nagyon világos ítéletet mond:
„Botránya Csernobil a Kádár-rendszer politikájának is. A magyar vezetés újból
bebizonyította: nincs olyan életbevágó nemzeti érdek, amely rábírhatná a Nagy
Testvérrel szembeni önálló fellépésre. Ám vegyük tudomásul, hogy az évszázados orosz
titkolódzási mánia mit sem változott. De semmiképp sem mehetünk el szó nélkül a
magyar kormányzat cinkos felelőtlensége mellett.”
Na de mi is történt pontosan? Tekintsük át a kronológiát:
1986. április 26-án hajnali 1:23-kor robbant fel a csernobili atomerőmű négyes blokkja.
Április 28-án este jelentette be a szovjet hírügynökség, a TASZSZ, hogy baleset történt.
Április 29-én jelent meg a Népszabadságban az első, rövid tudósítás az eseményekről.
Május eleje: A Magyar Televízió és Rádió némiképp szerencsétlen időzítéssel elkezdi sugározni a szovjet tévé adása alatt egy sávban a budapesti SUGÁR Áruház hirdetését: „A hét öt napján este 8-ig önre vár a SUGÁR”.
Május 5-én megjelent az első cikk, amelyik a Csernobil körül kiszivárgó híreket a nyugati, kapitalista hisztériakeltés eredményeként mutatta be. Címe „Szovjet állásfoglalás a Csernobil körüli nyugati propagandakampányról” (Népszabadság).
Május 7-én közölte a sajtó a szerencsétlenség időpontját. Innentől valamivel bővebb volt a tájékoztatás, valószínűleg azért, mert május 5-én Moszkvába látogatott Hans Blix, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség igazgatója.
Május 9-én megjelent a Népszabadságban Szabó László cikke A jód címmel. A cikk, mintegy válaszként a tapintható közhangulatra, nagyobb bizalomra inti a lakosságot a tömegtájékoztatás és a kormány irányába. A cikk konklúziója az, hogy hinnünk kell, hogy „akik felelősek egy ország sorsáért, nem fognak becsapni bennünket.” Május 14-én egy TV-műsorban Gorbacsov először nyilatkozott a katasztrófáról - 18 nappal annak megtörténte után.
A sajtó beszámolói jellemzően egy adott lapon belül is ellentmondanak egymásnak, és úgy tűnik, sem a zónák, sem a mértékegységek nagyságrendjével nincsenek tisztában. Ennek ellenére az információk minden esetben igen megnyugtatók, amit már a sajtó nyelvhasználatából is látni lehet. Fülöp Endre néven Havas Gábor egész gyűjtést jelentetett meg ezekből a Beszélőben.
Például: „jelentősen csökkent” a 4. blokk hőmérséklete (május 11., 168 óra). „Az atomerőmű jelenlegi állapota már nem hordoz veszélyt” (május 12., Népszabadság). „A legalacsonyabb dózis, amely felett – igen csekély mértékű – elváltozás mutatható ki az emberi szervezetben, 200 millisievert (május 17., HVG), „Csernobil városánál a sugárzás már igen gyenge” (május 27., Népszabadság).
Valamiért a kitelepítési zóna nagysága is folyamatos alakulásban volt. Május 5-én még a Népszabadság arról számolt be, hogy a veszélyterület a korábbi 30 km-es körzetről mostanra 20 kilométeresre csökkent, május 17-én azonban arról tájékoztattak, hogy az evakuálás övezete 15 kilométerről 30 kilométerre bővült. Június 4-én már láthatóan tényleg „minden rendben van”. A következő, színes, jó hangulatú beszámoló olvasható Csernobilból a Népszabadságban (szintén Havas gyűjtéséből):
„Csernobil utcáin – amelyek a kitelepítést követően teljesen kihaltak voltak – most ismét élénk élet zajlik, működik a mozi, a kultúrház (itt kijevi vendégművészek szerepelnek) ... Az övezetben dolgozók hordozható műszerekkel vannak fölszerelve, amelyek az embert érő sugáradagot mérik, s csipogással jelzik a veszélyes mértéket. Az emberek egészségét nem teszik ki ésszerűtlen kockázatnak, vannak körzetek, ahol csak távirányítású robotok dolgozhatnak.”
Összehasonlításképpen: a háttérsugárzás mértéke Csernobilban ma is 20-50-szerese a megengedett határértéknek.
Sovány vigasz, hogy később maga a Párt is belátta, hogy ezúttal túl messzire mentek a tömegtájékoztatás kontrolljában. Persze máskor is volt már erre példa, csak a Csernobil utáni pánik volt az első eset, amikor az emberek egy része számára nyilvánvalóvá vált, hogy az MSZMP tudatosan és a lakosság egészségét figyelmen kívül hagyva hallgatott el információkat. Maga az Agitációs és Propaganda Osztályhoz benyújtott, 1987-es Fordulat és Reform tanulmány is rossz példaként hozza fel Csernobil sajtóvisszhangját:
„Kiélezett helyzetekben a tájékoztatáspolitika képtelen az azonnali cselekvésre, a közvélemény megnyugtatását célzó, szűrt információk tápot adnak a rémhíreknek, sőt tömeghisztériához is vezethetnek. /Példa rá a csernobili katasztrófa tálalása (...)./” A hagyományos botrányok épp attól lesznek botrányosak, hogy a média a részleteiktől hangos. Csernobil esetében a botrány maga a csend volt. Arra mutatott rá, hogy a császár bizony továbbra is meztelen, a glasznoszty pedig csak gyenge minőségű testfesték volt, amit lemosott az első (radioaktív) eső.
(Dr. Réti Zsófia, kultúrakutató, szakterülete az 1980-as évek)
A szovjet sugárzás a legjobb a világon
Artúr Kornejev életét szürkehályog és néhány egyéb nyavalya is nehezítette, de összességében teljesen jól érezte magát. A kazah származású, nyugalmazott sugárzásspecialista 65 éves volt, amikor 2014 tavaszán a New York Times újságírója, Henry Fountain interjút kért tőle. Kornejev szeretett mesélni,meg csillogtatni híresen fekete humorát, így igent mondott azzal a feltétellel, hogy az amúgy is éppen Ukrajnában dolgozó Fountain meglátogatja őt Szlavuticsban. Szlavutics, mint a mesében, egy erdő közepén fekszik. Kijevtől mintegy 160 kilométernyire északra, éppen a fehérorosz határon. A világ legújabb, és egyben legutolsó szovjet városát rohamtempóban, két év alatt tervezték és húzták fel 1986 és 1988 között. Azok számára, akiket a csernobili atomkatasztrófa miatt kellett kitelepíteni. A szlavuticsiak többségéhez hasonlóan aktív korában Artúr Kornejev is ingázott, visszajárt dolgozni az 50 kilométerre fekvő „zónába”. Az egykori Vlagyimir Iljics Lenin erőmű egyes, kettes és hármas blokkja még jóval a baleset után működött. A sugárzásspecialista azonban nem ezekben, hanem a felrobbant négyes blokkban dolgozott. Leggyakrabban a reaktor magjában.
Valószínűleg nem túlzás kijelenteni, hogy Artúr Kornejev az az ember, akit a legnagyobb dózisban ért nukleáris sugárzás. Az egyik leghíresebb csernobili fotó őt ábrázolja, amint közvetlen közelről szemügyre veszi az „elefántlábat”. Az „elefántláb” tulajdonképpen egy kívülről lassan szilárduló, sugárzó lávafolyás. Anyaga kórium, ami jelenleg ismert legmérgezőbb elegy. A nukleáris láva akkor jön létre, ha egy atomreaktor leolvadásakor folyékonnyá hevül az urán üzemanyag, és megolvasztja a cirkónium burkolatot. Az anyag eddig csak a csernobili robbanás után szabadult el, aztán homokot és betont magába olvasztva, átette magát a padlón. A mentesítő munkások hónapokkal a baleset után találtak rá a 11 tonnányi, három méteres körben elterülő, szürke masszára. Az alakja miatt nevezték el „elefántlábnak”.
A robbanás utáni hetekben az „elefántláb” képes volt két perc alatt végezni bárkivel, aki néhány méterre megközelítette. Kornejevről tíz évvel később, 1996-ban készült a kísérteties fotó, ami tulajdonképpen egy korabeli szelfi. A férfi időzítővel exponált, mert aligha talált volna akkoriban olyan bolondot, aki vele tart, hogy lefényképezze. Neki azonban ez csak egyetlen látogatás volt a több száz közül.
Kornejev néhány nappal a robbanás után érkezett Csernobilba. Az volt a feladata, hogy a szarkofágon belül meghatározza a sugárzás szintjét, és megállapítsa a limitidőt, amíg a munkások odabent dolgozhatnak. „Úttörők voltunk, a penge élén is mindig a legelső sorban” – mesélte Fountainnek. A takarítóbrigádokkal együtt mozgó specialista azt mondta, gyakran találtak szilárdan maradt urándarabokat is. Olyankor, fittyet hányva a veszélyre lapátoltak, vagy egyszerűen odébb rugdosták. Kornejev később merészebb újságírókat vitt a szarkofág mélyére, az ezredfordulón például az AP riporterét, Efrem Lukatsyt, aki meglepve látta, hogy a négyes reaktor kontrollpaneljéről több gombbal együtt az a kapcsoló is eltűnt, amelyiket a mérnökök túltekerték 1986. április 26-án. A relikviavadászok Csernobilt sem kerülték el, és az idő múlásával egyre kevésbé fogják.
Majd egy évtizeddel Lukatsky után Marcel Theroux az „elefántlábról” írt cikkében mesélt „őrült idegenvezetőjéről”, aki nem akart védőruhát húzni, amikor bekísérte őt a négyes reaktor magjához. Azt írta, a férfi azzal viccelődött, hogy a sugárzás pszichésen hat, csak annak árt, aki elhiszi.
Fountain 2014-es cikke az utolsó, amiben Kornejev megszólal, de ez koránt sem jelenti azt, hogy a nyugdíjas sugárzásspecialista már ne élne. Sőt! A valaha legtöbb sugárzást kapott ember többször nyilatkozta: „a szovjet sugárzás a legjobb a világon, a hajat dússá teszi, a férfit potensebbé.”
Hogyan öl az atom?
Nyílt sisakkal bárkit kicsinál, de rejtőzködő gyilkosként nehéz tetten érni.
A csernobili nukleáris erőmű balesetének évfordulóján sok minden megfordul az ember fejében - ez a technológia már rég túl van azon, amit az átlagember képes megérteni a működéséből. Talán épp ezért félünk tőle annyira még akkor is, ha tudjuk, a mai létesítmények már nagyságrendekkel biztonságosabbak, mint a csernobili volt.
Már-már naivan egyszerű kérdés ötlött fel: mi van, ha megtörténik a baj, azaz hogyan öl az "atom"? Horváth Ákos fizikushoz, az ELTE Atomfizikai Tanszékének docenséhez fordultunk.
"Ezzel a kérdéssel az a legnagyobb baj, hogy az atom nem öl" - hangzik a szakértő első mondata, de igen, érti, mit szeretnénk megtudni: az atomok magjából kiinduló ionizáló sugárzásoknak vannak biológiai hatásai.
Hasad a mag
Kezdjük azzal, egy atomerőmű belsejében maghasadás folyik. A reakció eredményeként az urán 235-ös izotópjának magja két, nem egyenlő méretű darabra szakad, ami a mozgási energia révén hőt termel. A hő vizet forral, a gőz meghajt egy áramfejlesztő turbinát. Ha úgy nézzük, a rendkívül bonyolult folyamat végén a jól bevált gőzgépet találjuk.
Maga az urán apró kerámiakapszulákban van, ezekből állítanak össze egy pálcikát, majd egy speciális rúdba helyezik. Több ilyen rúd fekszik egy kazettában, ezeket a kazettákat helyezik az úgynevezett aktív zónába, ahol maga a maghasadás folyik. Az aktív zónát többszörös védelemmel látják el, hogy megelőzzék a sugárzás kiszabadulását: először vaskos vas burokkal, köré vastag beton házzal, majd egy még vastagabb beton házzal.
Csernobilban még nem volt ilyen összetett védelmi rendszer, ráadásul az anyagok minősége is egyre jobb - mondja Horváth Ákos. Mindezt azért emeli ki, mert fontosnak tartja hangsúlyozni: a mai atomerőművek biztonságát össze sem lehet hasonlítani az évtizedekkel korábbi viszonyokkal.
Forrás: Wikipedia
Elektronokat szakít ki a molekulából
Engedjük el a konkrét példákat, és nézzük, mi van, ha az aktív zóna tartalma kiszabadul. Helyben nyilván nagy a baj, de távolabbra csak az olyan illékony anyagok jutnak el, mint az urán bomlása során keletkező jód és cézium. Ezeket a víz viszi tovább, illetve kipárolognak a levegőbe, a párához, szennyeződésekhez tapadva, légköri folyamatok eredményeként nagy utat tehetnek meg, egy-egy esővel pedig a talajra kerülnek.
A radioaktív atomok energiát, azaz ionizáló sugárzást bocsátanak ki, a velük kölcsönhatásba lévő atomokból, molekulákból elektront szakítanak ki. Élő szervezettel találkozva is ugyanezt teszik, az elektronok "átrendezésével" befolyásolják a sejt élettani folyamatait: tönkremehet a szövet, túlburjánzásra, más anyagok termelésére késztetheti a sejteket. Egyszóval kialakulhatnak rákos és egyéb megbetegedések.
Ez lehet tehát a viszonylag kis dózisú, de hosszú ideig a testet bombázó ionizáló részecske hatása. A Wikipedia itt érthetően összefoglalja, milyen dózis milyen hatással járhat. A fent részletezett az egyik mód, ahogy az "atom ölhet", de később kiderül, hogy nem véletlen a feltételes mód.
A másik a sugárbetegség, amikor az óriási dózisú ionizáló sugárzás néhány napon belül halált okoz. Fontos viszont megjegyezni, hogy ilyen a gyakorlatban csak atomtámadás esetén, vagy egy nagyon komoly atomerőművi baleset közvetlen közelében fordulhat elő.
Gyógyít az atom
Ez tehát a sugárzás biológiai hatásainak egyik aspektusa, a másik pedig a gyógyításban használt sugárterápia. Itt pontosan ugyanaz történik, mint amiről fent szó volt, ám a káros hatások kiküszöbölésével. Ezért nem igaz általánosan, hogy "az atom öl" - utal vissza Horváth Ákos. A másik, hogy a csernobili katasztrófa kapcsán is nagyon kérdéses az áldozatok száma.
A csernobili atomerőmű 2015-ben
Forrás: Wikipedia
A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség szerint a tragédiához néhányszor tíz közvetlen haláleset köthető, túlnyomó részt munkások, és a mentésben részt vevő személyek hunytak el sugárbetegségben. A másodlagos hatás, vagyis az évekkel később kialakult rákos és egyéb megbetegedések tudományos megalapozottsággal nem kapcsolhatók a balesethez.
Sugároz az ember is
Ismert, hogy Magyarországnak 30 éve "szerencséje" volt, mert a szennyeződés nagy része Svédországban lecsapódott a csapadékkal, csak utána ért hozzánk. Aztán nálunk is esett, a pocsolyákban elméletileg kialakulhattak úgynevezett forró pontok, azaz olyan helyek, ahol valamivel nagyobb volt a sugárzás. Logikailag nem kizárható, de tudományosan nem lehet bizonyítani, hogy ha valaki akkoriban Magyarországon kiállt az esőre, lenyelte az esővizet, az meg is betegedhetett - fogalmaz a fizikus.
Horváth Ákos környezetfizikai kutatásai során mintegy 20 évvel a baleset után megmérte egy átfogó Pest megyei talajmintavételezési projekt mintáinak gamma-sugárzását. Kifejezetten Csernobil "maradékát", a céziumot keresték - a jód felezési ideje tíz nap, azt már képtelenség lenne kimutatni. A céziumé viszont 30 év, így ha komoly sugárszennyezés ért volna minket, azt a műszerek megmutatták volna. De a gammaspektrum szokásos, nagyon sok csúcsából csak egy a cézium, a 661 keV energiájú.
Lefordítva ez annyit tesz, a Magyarországon 2006-ban mért radioaktivitás körülbelül kettő százalékát adta a cézium – nagyon bőven az egészségügyi határérték alatt –, az összes többi természetes sugárzás volt. Merthogy Földünkön számtalan forrásból, folyamatosan ér minket az úgynevezett háttérsugárzás, ami nemcsak hogy nem káros, de egyes tudósok szerint elengedhetetlen szerepe volt az élet kialakulásában.
Sőt, minden élő szervezet sugároz, egy 70 kilós emberben másodpercenként 10 ezer bomlás megy végbe, ami ionizálja a sejteket. De azok regenerálódnak, hisz így fejlődtek ki. Baj akkor van, ha a természetes sugárzás megemelkedik - jegyzi meg a szakértő. Horváth Ákos fontosnak tartja végezetül még egyszer leszögezni, hogy az atomerőművek védelmi rendszere fényévekkel modernebb a 30 évvel ezelőtti szinthez képest.
Csernobil arcai
Elképesztő cikksorozat olvasható a Greenbelarus című oldalon: azokat a fehérorosz túlélők szólaltatták meg, akik likvidátorként dolgoztak a csernobili atomkatasztrófa után. Egyéni sorsok, közös tragédia. Csernobil arcai.
„Vegyék úgy, hogy háború van”
Szvetlana Andrejevna Gyikunova, likvidátor; 1987 májusától, vagyis a katasztrófa első évfordulójától több mint egy hónapot dolgozott a területen, minden nap reggel 8-tól este 8-ig – szünnap nélkül.
Megtehette volna, hogy nem vesz részt a munkálatokban – csak ebben az esetben búcsút mondhatott volna a munkahelyének. Akkoriban ezzel sakkban lehetett tartani, de ma már úgy érzi, nemet kellett volna mondania a „felkérésre”. Negyven éves volt akkor.
Tadzsikisztánban élt, egy Cskalovszk (ma: Buszton) nevű zárt városban; és mivel a településen működött az orosz atomipar szempontjából kulcsfontosságú vegyi kombinát, ezért onnan is vezényeltek át embereket Csernobilba.
A kitelepített lakosok által hátrahagyott pripjatyi panellakásokban laktak, Szvetlána három másik emberrel osztozott egy bútorok nélküli szobán, vaságyakon aludtak.
Élelmiszerbiztonsági ellenőrként dolgozott, közérteket és éttermeket kellett vizsgálnia: a tisztaságot, az ételek szavatosságát. A megmaradt készételeket meg kellett semmisíteni; az ebédre elkészített élelmiszert vacsorára már nem fogyaszthatták el.
Szvetlánáék a laborvizsgálatra szánt termékeket és ételeket a fertőzött városon át szállították – gyalog. Mérőeszközzel ellátott védőruhát nem mindig tudtak biztosítani számukra, amikor viszont viselhették, a leadásnál nem közölték velük a szennyezettség mértékét.
A radioaktív por miatt fontos volt, hogy minden nap mosakodjanak, de a vizet gyakran elzárták. Az ágynemű pedig olyannyira szennyezett volt, hogy a sugárzásmérő kilengett. Amikor panaszkodtak, a következő választ kapták: „vegyék úgy, hogy háború van.”
Amikor Szvetlána visszatért Cskalovszkba, úgy érezte, belehal a rosszullétekbe: állandóan fejfájás és hányinger kínozta. A tünetek szép lassan elmúltak, de a mai napig pajzsmirigy-problémákkal küzd, minden évben be kell feküdnie a kórházba.
Hirtelen rengeteg emberről derült ki, hogy likvidátor volt
Szvetlánával ellentétben Valentyina Nyikolajevna Koverda nem kényszerből ment Csernobilba, hanem önkéntesként. Sajnálta a helyieket, úgy érezte, szükség van a segítségére. Fehéroroszországban született, Csikalovicsi faluban. Egy darabig Szibériában élt, majd visszatért Belaruszba, ahol elvégezte a tanárképzőt. 1984-ben a csernobili pártbizottság meghívására a helyi iskolában helyezkedett el, emellett egy közeli falu, Sztyecsanka kolhozának párttitkára lett. Sztyecsanka 10 kilométerre volt Pripjatytól; itt volt akkor is, amikor a katasztrófa történt.
Valentyina 1986-ban ötven éves volt. A falu lakóit nem értesítették a robbanásról; az evakuálás csak május első napjaiban kezdődött. A nő egy másik ukrán faluban élt két évet, de úgy érezte, vissza kell mennie.
1988-ban munkára jelentkezett Csernobilban. A likvidátorok munkakörülményeinek javítása volt a feladata. Ekkor még makkegészséges volt.1988 januárjában kezdett, februárban már anginában szenvedett, fulladt; októberben pedig már hallucinációk gyötörték; ott kellett hagynia Csernobilt.
Egy iskolában kezdett dolgozni, de kórházba került. Először infarktust állapítottak meg, majd közölték, hogy szó sincs ilyesmiről, csupán „vegetatív diszfunkcióról” van szó. Amikor megszületett a hivatalos bejelentés arról, hogy járadékot kapnak azok, akik Csernobilban felszámolóként dolgoztak, hirtelen rengeteg emberről derült ki, hogy likvidátor volt – Valentyina elmondása szerint a mai napig is kapnak pénzt olyanok, akik nem is jártak a fertőzött területen. De persze ellenpélda is akadt bőven:
„Csernobilban láttam sok igaz embert, akik nem pénzért és járadékért voltak ott, hanem mert a lelkiismeretük ezt diktálta nekik.”
Minden nap látták a levegőből az atomerőművet
Andrej Rovkacs fél éve ment nyugdíjba. Pályafutása során dolgozott Nicaraguában, mérnökként hosszabb-rövidebb kiküldetések erejéig járt Nagy-Britanniában, Svédországban, Lengyelországban, Finnországban, Németországban, élt az Egyesült Államokban.
1986-ban a Fehérorosz Hidrometeorológiai Intézet munkatársa volt; a talajszennyezettséget vizsgáló laboratóriumot vezette. Őt és kollégáit bízták meg a katasztrófa után azzal a feladattal, hogy gyűjtsenek talajmintákat az erőmű környékéről, amelyekből megállapíthatták a sugárzás terjedésének mértékét. Az ő munkájuk nyomán állították össze Belarusz első sugárszennyezettségi térképét.
Tíz nap alatt átestek egy helikopterpilóta-képzésen, és május 6-án már egy KA-26-os fedélzetén ültek. Munkájuk során minden nap látták a levegőből az atomerőművet. Andrej Rovkacs összesen 500 órát töltött a levegőben: „a mai napig hallom a fülemben a zúgást” – meséli a Greenbelarusnak.
Amikor leszállt valahol, a helyiek körbevették (a szennyezettség természetesen ott is bőven határérték feletti volt, ahonnan nem telepítették ki az embereket), és kérdezősködtek. 1988 előtt titokban kellett tartani a sugárfertőzéssel kapcsolatos információkat, így aztán Andrejék elvileg nem mondhatták, hogy „nagy itt a sugárzás, meneküljetek” – de a készülékeket megmutatták az embereknek, és aki előtte már volt katona, az ennyiből is megértette, hogy baj van.
Mire a térképek elkészültek, és kiderült, hogy a minszki területet is érinti a sugárszennyezettség, az adatok nyilvánosságra kerültek. De akkor már 1988-at írtunk. A talajmintákat elemző 10 kolléga közül a következő tíz évben öten meghaltak.
Állatvilág a csernobili Zónában
A csernobili atomkatasztrófa áldozataival kapcsolatban még most, harminc év múltán sincs konszenzus, köszönhetően többek között az esetet a kezdetektől övező dezinformációknak, illetve annak, hogy ügy szovjet dokumentumainak nagy része a mai napig titkos, vagy már megsemmisült. De mi a helyzet az állatvilággal? Hogyan hatott a katasztrófa a környék élővilágára, és milyen állatok élnek ama a lezárt területen?
Az Ukrajna és Fehéroroszország határán lévő, legtöbbször egyszerűen csak Zónának nevezett terület határa a legközelebbi pontján harminc, legtávolabbin pedig hatvan kilométerre húzódik a katasztrófa epicentrumától. Ma is csak külön engedéllyel, idegenvezetők kíséretében közelíthető meg civilek, szakemberek és újságírók számára.
A 2850 négyzetméteres Zónából (ez nagyobb, mint Komárom-Esztergom, vagy épp Nógrád megye!) kétszázezer embert, valamint rengeteg haszonállatot telepítettek ki, de a vadvilág nem volt ennyire szerencsés: a katasztrófa utáni napokban számuk megtizedelődött, sőt, a sugárzás a születendő utódokra is kihatott. Az alacsony antioxidáns-szint és a levegőbe került anyagok miatt állatok, így vaddisznók, vagy épp fecskék százai születettek kisebb agymérettel, vagy gyengébb kognitív képességekkel, ezáltal kevésbé voltak képesek túlélni a vadonban. Testi fogyatékosságok is jelentkeztek, így deformált végtagok, farktollak és csőrök, de az albínó tollak száma is ugrásszerűen nőtt.
A gerincteleneknél – így például a pókoknál, méheknél, lepkéknél és szöcskéknél – ilyen változások nem jelentkeztek, noha a végtelenül szennyezett talajra rakott tojásokból az esetek jó részében nem született utód.
A Zónából mentett, vagy a környéken élt tehenek teje sokáig nem volt fogyasztható, hiszen az általuk elfogyasztott, radionuklidokkal hintett növények a tej minőségére is hatással voltak: az azt fogyasztó embereknél pajzsmirigyproblémák jelentkeztek. A radioaktív takarmány (a kiszabadult sugárzó anyagok jó részének igen rövid volt a felezési ideje) két hónapon belül eltűnt, így a tehenek újra tiszta tejet adtak.
Az ember eltűnésével és a szennyezettség egy éven belüli 99 százalékos csökkenésével az állatvilág meglepő gyarapodásnak indult. A vaddisznók száma 1986 és 1988 közt nyolcszorosára emelkedett, majd tovább nőtt, egészen a farkasok létszámának a kilencvenes évek eleji hirtelen növekedéséig. Ugyanez a helyzet a szarvasokkal, jávorszarvasokkal, hódokkal és gólyákkal is, sőt, a terület ad otthont a világ utolsó vadlófajtája, a csak 1881-ben leírt, veszélyeztetett Przsevalszkij-lovak legnagyobb szaporítóprogramjának is.
A kilencvenes évek végén több tucat lovat engedtek itt szabadon, létszámuk pedig gyorsan kétszáz egyedre nőtt, de a környéken élő orvvadászok miatt rövid idő alatt ennek alig negyedére csökkent.
A világ különböző állatkertjeiben élő, speciális szaporítóprogramokban résztvevő, vagy újra vadon élő Przsevalszkij-lovak egyébként a századfordulón elfogott tizennégy példánytól származnak, számuk pedig ma közel ezerötszázra tehető.
A terület számos veszélyeztetett vagy ritkán látható fajnak, így a már említett lovakon kívül például uhuknak, jávorszarvasoknak, vadnyulaknak, fekete gólyáknak, farkasoknak, barnamedvéknek, európai bölényeknek, sasoknak és hiúzoknak is otthont ad, akik így az emberektől távol, békésen, mintegy rezervátumban élhetnek, sőt, az élővilág jóval sokszínűbbé vált, mint az ország más területein.
Az állatok jórészt alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez, bár a terület egyes részei természetesen évről évre egyre tisztábbak. 2007-ben az ukrán kormány a 488,7 négyzetkilométeres – közel budapestnyi méretű – csernobili zónát vadrezervátumnak nyilvánította, ezzel pedig a terület Európa egyik legnagyobb hasonló parkja lett.
A katasztrófa tízedik évfordulóján a BBC Inside Chernobyl’s Sarcophagus (A csernobili szarkofágban) címmel készített dokumentumfilmet, ennek egyik jelenetében például a szarkofágba a réseken békésen berepülő kismadarak látszanak.
Ez ma már nem lehetséges, hiszen nemsokára elkészül az új szarkofág, tulajdonképpen egy boltív, amit majd egy sínpályán csúsztatnak a megrongálódott épületek fölé.
“Mindez persze nem jelenti azt, hogy a sugárzás jót tenne az állatoknak, csak az ember környezetében jelentkező erdőirtás, vadászat, mezőgazdaság, vagy épp a városiasodás sokkal rosszabb nála.” – fogalmazott a Sci-Newsnak adott interjújában Jim Smith, Portsmouthi Egyetem professzora.
Az erőműtől néhány száz méterre nyugatra egykor egy sűrű, zöld fenyőerdő állt. A robbanás után ez vált az egész körzet legszennyezettebb részévé, a fák pedig néhány nap alatt egyszerűen vörösbarnává változtak. A következő hónapok során, a terület megtisztításának részeként az erdő jó részét kiirtották, majd 1988-1990 között csemeték százait ültették el. Ezeken jól megfigyelhetőek a sugárzás hatásai: egyes növények alaki torzulást szenvedtek el, vagy épp az átlagosnál jóval magasabbak (gigantizmus) lettek.
Nem ez azonban az egyetlen gond a fákkal: az Université Paris-Sud kutatója, Anders Møller és a University of South Carolina biológiaprofesszora, Tim Mousseau 2014-ben adta közre a Fukusima és Csernobil környékéhez hasonló radioaktív területeken végzett felmérésének eredményeit. Eszerint a sugárzástól elhalt fák és lehullott tűlevelek egyszerűen nem a kellő sebességgel bomlanak le.
A két kutató a kísérlet keretében hatszáz apró levélmintát helyezett el egy zsákban – így a csernobili zónában is –, majd kilenc hónapig bomlani hagyták. Vizsgálatuk eredménye kimutatta, hogy a legszennyezettebb pontokon a levelek közel negyven százalékkal lassabban kapcsolódnak be újra a természet örök körforgásába.
A jelenség oka a lebontást végző mikrobák, gombák és rovarok alacsonyabb száma, ez azonban azt hozza magával, hogy az elmúlt három évtizedben összegyűlt tűlevelek és lehullott ágak könnyen a világ legkellemetlenebb erdőtüzét eredményezhetik, hiszen a talajszinten máig jelen lévő radioaktív anyagok így újra eljuthatnak Európa többi országának légterébe. Erre végül éppen egy évvel ezelőtt került sor: négyszáz hektárnyi erdő égett, alig húsz kilométerre az erőműtől, de szerencsére nem érték el azt.
A terület legkevésbé veszélyes részeire az utóbbi években számos idős ember költözött vissza, jórészt régi házukat elfoglalva, magukkal hozva házi- és haszonállataikat. Ez persze a mostanra legyengült sugárzás mellett is veszélyeket hordoz magában, hiszen a cézium-137 továbbra is jelen van, az itt nevelt csirkék elfogyasztásának pedig hosszú távon komoly következményei lehetnek.
Az ív
A négyes reaktor betonszarkofágjáról már akkor lehetett tudni, hogy nem éppen tökéletes megoldás, amikor épült, és még tíz éve sem állt, amikor felfedezték, hogy előbb-utóbb komolyan szivárogni kezd majd.
Egy nemzetközi összefogás már 1995-ben megállapodást kötött Ukrajnával arról, hogy finanszírozzák egy sokkal biztonságosabb megoldás kivitelezését, az ukránok pedig cserébe fokozatosan leállítják az akkor még működő csernobili reaktorokat. Utóbbi már a kézezres évek elején megtörtént, és a tervek szerint még a harmincadik évforduló évében a helyére, vagyis a négyes reaktor betonszarkofágja fölé húzhatják majd az ívet, amely a tervek szerint legalább száz évre jelent majd biztonságot. A projekt finanszírozásához végül negyven nemzet járult hozzá. Az összköltség mintegy másfél milliárd euró, vagyis 465 milliárd forint.
Ha elkészül, a 30 ezer tonnás csernobili ív lesz a világ legnagyobb mozgó szárazföldi építménye. A szerkezetet azért tervezték mozgathatóra, hogy az építőinek ne kelljen közvetlenül a szarkofág mellett dolgozni, de a tervezésnél, több más speciális szempontot is figyelembe kellett venni. Az ív például nem készülhetett hagyományos acélból, hiszen hatalmas kockázatot jelentene, ha a korrózióvédelem miatt időnként újra kellene festeni.
A Zóna, vagyis a Csernobil körüli 2600 négyzetméteres terület az után is lezárva marad, hogy az ív a helyére kerül. Az idő, ami alatt begyógyul majd a seb, amit az atomkatasztrófa a természetnek okozott, emberi szemmel beláthatatlan.
Minden atomerőmű egy fixen telepített, ketyegő atombomba?
Jóval Csernobil katasztrófája után, 2011 márciusában a fukusimai erőműben is tragédia történt, sőt 2003 áprilisában Pakson is volt „súlyos fokozatú”, de szerencsére nem végzetes üzemzavar. Hogyan bízhatunk így a világ atomerőműveiben, különösen az 1982 óta üzemelő Paks1-ben és a 2027-re tervezett Paks2-ben? Hány akna lehet még a rendszerben, amit aktiválhat áramszünet, elbénázott fizikai kísérlet, természeti katasztrófa, földrengés, szökőár, villámcsapás, meteorbecsapódás, rakéta, terrortámadás?
A „régi Paks” kormánybiztosával, Szabó Benjáminnal tavaly beszélgettünk, részletek az interjúból.
Csernobil után huszonhét évvel Fukusima is robbant.
Ott természeti katasztrófa nyomán súlyos üzemzavar lépett fel, a robbanás szó használata teljesen félrevezető.
Természeti katasztrófára számítani lehetett a földrengések sújtotta Japánban.
Fukusima – hasonlóan a többi japán atomerőműhöz – kibírta a földrengést, a baj az volt, hogy az ezt követő, addig ismeretlen méretű cunami elmosta többek között a dízelgenerátorokat, melyeknek az lett volna a feladatuk, hogy átvegyék a reaktorok hűtését, ha megszakad a kapcsolat a villamosenergia-hálózattal. Ma már a világ összes atomerőművénél különböző pontokon helyezik el a generátorokat. Fukusima után Pakson is teljes körű felülvizsgálatot végeztek, többek között átnézték a földrengésbiztonságot. S tudja, mire jutottak? Arra, hogy egyedül a nem az erőmű területén lévő tűzoltólaktanya szorult némi megerősítésre. Fukusimáról még annyit, hogy – bár egyetlen emberélet elvesztése is sok – a japán erőműbaleset miatt két ember halt meg, őket egy felborult daru ütötte agyon, jelentősebb sugárdózist tudomásom szerint hárman kaptak, de mind élnek.
A tengerbe rengeteg sugárfertőzött víz szivárgott.
A rengeteg szót nem használnám, én az egyébként is sok mindennel szennyezett tenger fertőzéséről jelen esetben nem tudok.
És számottevő mennyiségű radioaktív gőz jutott a légtérbe.
Ez igaz, de ki mit tart számottevőnek. Az élet bizonyos óvintézkedések mellett ment tovább.
Mindez a szlávos slendriánsággal aligha vádolható japánoknál történt. Hogyan bízhatnánk így a világ többi atomerőművében? Hány akna lehet még a rendszerben, amit aktiválhat áramszünet, elbénázott fizikai kísérlet, természeti katasztrófa, földrengés, szökőár, villámcsapás, meteor-becsapódás?
Véleményem szerint a ma működő atomerőművek nem aknák. Ezeknél én lényegesen nagyobb aknának tartok mondjuk egy tengeren működő olajfúrótornyot. A „szlávos slendriánság” feltételezését az atomenergetika terén a leghatározottabban cáfolom. Moszkvában végeztem az egyetemen, 1958-ban, már ott megismertem az orosz emberek életvitelét, majd Pakson az orosz szakemberek kvalitásai előtt is fejet hajtottam. A legkevésbé sem slendriánok, és nagyon értenek az atomtechnikához. (...)
Pakson is volt „súlyos” fokozatú üzemzavar: a kettes blokkban 2003. április tizedikén éjjel.
Az nem az erőmű üzemzavara volt.
Annak lett minősítve.
Ez igaz, de nem a reaktorban történt a meghibásodás.
Bent az erőműben. Egy tisztítótartályban összetört harminc fűtőelem-kazetta, és radioaktív anyaggal telített gázok kerültek az erőmű légterébe, majd a szabadba.
Ennek mértéke olyan csekély volt, hogy nem károsította a környezetet. Magában a négy reaktorban komoly üzemzavar sosem fordult elő. Amúgy az történt, hogy lerakódások jelentek meg a fűtőelem-kazetták falán. A tisztítást egy átrakás során egy francia cég végezte. Ehhez külön tartályba emelték a kazettákat. Sajnos a hűtés elégtelennek bizonyult, a kazetták megsérültek. Hangsúlyozom: nem a reaktorban, hanem egy tartályban. Az üzemzavarnak hazai kezelését nemzetközileg is teljes mértékben elfogadták. Az összes sérült üzemanyagot visszaszállítottuk az oroszokhoz.
Évekkel később.
Idő kellett, hogy olyan szintre csökkenjék a sugárzás, ami lehetővé tette a szállíthatóságot.
Mi történne Paks 2-vel, ha mondjuk repülőgép csapódna belé?
Paks 2 prototípusa, a Leningradszkaja-2 atomerőmű Szentpéterváron épül. A reaktorépület ellenáll árvíznek, kibírja a még egy vasúti kocsit is felborító, 200 km/órás tornádót, túléli, ha négyszáz tonnás utasszállító csapódik belé. Sőt még abban az egészen extrém, feltételezett esetben sem kerül a szabadba radioaktív anyag, ha megolvad a reaktorban a fűtőanyag, mert az egy úgynevezett olvadékcsapdába kerül. Ennek részleteit majd a műszaki terv fogja tartalmazni.
Ha mégis elszáll Paks, idekint mi történik?
Paks nem tud elszállni, nem tud felrobbanni. Ha a hűtés a reaktorban valamilyen üzemzavar miatt nem megfelelő, a láncreakció nem tud megszaladni a reaktor önszabályozó reaktorfizikai tulajdonsága következtében. A túlmelegedés miatt esetleg kiszabaduló forró gőz ebben az esetben is egy nagy betontartályba jut, ahol expandál, lehűl.
És ha a tartály is sérül?
A tartály maga a reaktorépület. Duplafalú a belső, hermetikusan acéllemezzel bélelt százhúsz centiméter vastag előfeszített vasbeton fal, a külső fal szintén előfeszített nyolcvan centiméter vastag vasbeton, és véd az esetleges külső hatásoktól. A két fal között van egy légrés, és ha a belső falon mégis átszivárogna valami, működésbe lép a dízelgenerátorokkal is ellátott elszívó rendszer. Ismétlem: egy reaktor nem tud felrobbanni.
Mi történik, ha bombatalálatot kap az épület?
Mondom, Paks 2 azt is kibírná, ha Jumbo csapódna belé.
A rakétát is kibírná?
Azt semmi nem bírja ki.
Vagyis egy totális háborúban minden egyes atomerőmű egy helyszínre telepített atombomba.
Egy totális háborúban igazi atombombákat vetnek be. De egy atomerőmű szétbombázásának esélye épp akkora, mint hogy atombombát dobnak le ránk. (...)
Technológiában mi a különbség Paks 1 és Paks 2 között?
Az elv megegyezik, mindkettő víz-víz erőmű, vagyis a hűtőközeg és a neutronokat lassító közeg is víz. A biztonsági filozófia a fő keringető vezetékre ugyanaz, mint amit már Paks 1. esetében ismertettem. A nagyobb különbség jelenlegi ismereteim szerint a külső burkolat kettőssége, teherbírása, az olvadékcsapda, meg még sok minden, egyebek mellett a szabályozhatóság mértéke. Paks 2 teljesítménye viszonylag gyorsan és egyszerűen módosítható, éjszakára csökkenthető a teljesítmény, míg Paks 1 esetében ez nehézkes. (...) A csernobili reaktort eredetileg nem villamosenergia-termelésre fejlesztették ki, utóbb állították át termelő reaktorrá. Ilyen típusú atomerőmű a Szovjetunió területét kivéve sehol nem épült. (...) Paks így már a nemzetközileg elfogadott biztonsági filozófia alapelveinek megfelelően készült: olyan eseményt feltételeznek, ami még nem történt meg sehol, és a tervezés szerint, a speciális biztonsági szerkezetek alkalmazása miatt nem is történhet. De ha mégis bekövetkezne, biztosított, hogy a reaktor ebben az esetben sem marad hűtés nélkül, s a környezetbe nem kerülhet szennyezett anyag. Paks 1-nél ez az esemény a fő keringtető vezeték, egy ötszáz milliméter belső átmérővel speciális anyagból gyártott, negyven milliméter falvastagságú cső törése, és ezzel egy időben az erőmű villamosenergia-ellátásának hálózati megszűnése. Az általánosan alkalmazott építési, gyártási, szerelési technológiáktól a Pakson alkalmazott megoldások nagyságrendekkel szigorúbbak, minden művelet dokumentálva van. Emellett, ha a világ bármely atomerőművében üzemzavar történik, az érintett tájékoztatja az összes többi atomerőművet, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség pedig előírja az adott esetben szükséges felülvizsgálatokat. E vizsgálatokat mindenütt haladéktalanul elvégzik, és ha szükséges, módosításokat, fejlesztéseket hajtanak végre. Egyetlen veszélyes iparágban sincs olyan nemzetközi összefogás és ellenőrzés, mint az atomenergia-iparban. Ennek megfelelően a Paks is folyamatosan megújul, ez már nem ugyanaz az erőmű, amit egykor megépítettünk.
Mi lett volna, ha...? Csernobil és a videojátékok
Az 1986-os atomkatasztrófa után ugyan nem özönlötték el mutánsok és zombik a világot, az esemény mégis megmozgatta a játékfejlesztők fantáziáját. Főleg az ukránokét, ami lássuk be, nem csoda.
A korai katasztrófafilmekben, sci-fikben és disztópiákban egy atomkatasztrófa után az egész Föld megváltozik, jön a nukleáris tél, a sivatagosodás, a mutáns emberek és állatok, harc az utolsó csepp benzinért és erőforrásokért. A Mad Max sorozat óta sokan képzelték így a jövőt, de végül Csernobil hatása nem lett ennyire végletes (bár azért ne becsüljük le kicsit sem). Mára a baleset közvetlen környezete számít csak veszélyesnek, és onnan sem rohangásznak elő folyton háromméteres, kétfejű patkányok és repülő vércsótányok. De mi lett volna, ha...?
Videojátékos formában is sokan feldolgoztak már atomkatasztrófák utáni világot, a leghíresebbeket külön ki is vesézzük mindjárt, de van egy olyan trilógia, amely tényleg közvetlenül Csernobilhoz kapcsolódik.
Sztalkerek, frakciók és mutánsok
Az ukrán GSC Game World által fejlesztett S.T.A.L.K.E.R.: Shadow of Chernobyl című játék (2007) úgy lett iszonyatosan hangulatos, hogy nem egy amerikai csúcs-produktumnak készült több száz fős fejlesztőcsapattal és dollármilliókkal megtámogatva. Az ukrán srácok viszont baromi sok lelkesedéssel, odafigyeléssel és fanatizmussal pofozgatták a kalandot, ami nem lett tökéletes (az összes rész bugjairól legendák keringenek), de hangulatában és játszhatóságában mindegyik epizód megállja a helyét még ma is.
A játék egy alternatív jelenben játszódik, ahol a csernobili katasztrófa megtörtént eseményei után történik egy második, titokzatos robbanás is a már lezárt és kiürített területen. Ez a második esemény aztán nagyon furcsa hatásokat okoz, amelynek csak egy része a veszélyes, mutáns állatok megjelenése. Olyan furcsa természeti jelenségekkel is találkozhatunk (természetesen a mindenfelé megjelenő radioaktivitás mellett), mint a furcsa fényjelenségek közepette kitörő tér-idő torzulások.
A S.T.A.L.K.E.R. epizódok sokban merítenek Borisz és Arkagyij Sztrugackij regényéből és az abból készült 1979-es Andrej Tarkovszkij filmből, valamint az ezek köré épülő írói univerzumból. A sztalkerek itt olyan szerencsevadászokat jelentenek, akik a radioaktív zónába merészkedve minden nap az életüket kockáztatják azért, hogy különféle értékes zsákmányt keresgéljenek odabent. Apró érdekesség, hogy a kulturális előzmények miatt a valóságban is sztalkereknek nevezték el azokat a tudósokat és mérnököket, akik az 1986-os baleset után sebtében összeállított "szarkofág" állapotát ellenőrizték.
De vissza a játékokhoz: a három megjelent S.T.A.L.K.E.R. rész műfaját tekintve belső nézetű lövöldözős fajta, de nem az agyatlan irtáson van a hangsúly. A "Zóna" körül található táborokból kiindulva fedezhetjük fel a veszélyes területet, miközben természetesen a környék irányításáért versengő frakciók harcába keveredünk. Itt beszélgetéssel, az egyes szereplők által adott feladatok végrehajtásával szerepjáték-szerűen haladhatunk előre, miközben természetesen emberek, mutáns állatok és természeti jelenségek egyaránt akadályozzák utunkat.
Az ukrán fejlesztők a lehetőségekhez képest a legtöbb időt töltötték el a valódi baleset helyszínén és környékén, és bár természetesen arra nem volt idejük a sugárzás miatt, hogy minden bokrot és árkot tökéletesen feltérképezzenek, a virtuális Csernobil nagyon is hasonlít az igazihoz, ahogy Pripjaty városka legfontosabb "látnivalóit" is hangulatosan tették át a játékba. A Shadow of Chernobyl megjelenése után 2008-ban adták ki a történet előzményéül szolgáló Clear Sky-t, majd 2010-ben egy folytatást Call of Pripyat címmel.
Közvetett kisugárzás
Bár konkrétan Csernobil témáját nem dolgozza fel több játék, de a történtek közvetve több más fejlesztőt megihlettek így vagy úgy. Nem csoda, hogy egy másik ukrán stúdió, a Vostok Games is ráugrott a témára (egyébként a S.T.A.L.K.E.R.-t készítő, azóta feloszlott csapat több tagja is itt dolgozik). Jelenleg is fejlesztik a Survarium című játékot, ami egyébként már béta változatában is ingyenesen játszható. A most épp 0.41-es változatnál járó Survarium egy sokszereplős, internetes kapcsolaton keresztül játszható lövölde, amelyben többfős csapatok eshetnek egymásnak a fegyverek mellett a taktikát is bevetve.
A helyszínek ugyan fiktívek, de nagyon hasonlítanak Csernobil környezetére. Van elhagyott kutatólabor, elnéptelenedett város és elhagyatott vadon is, amelyek mindegyikén jókora radioaktív részek is nehezítik a mozgást. Mivel ingyen be lehet csatlakozni (fizetni csak a játékon belül lehet, ha gyorsabban akarjuk fejleszteni a fegyvereinket, vagy felszerelésünket), érdemes tenni vele egy próbát, a regisztráció és a kliens letöltése a https://survarium.com/en oldalon indítható.
A híres háborús sorozat, a Call of Duty negyedik része, a Modern Warfare játékosai két olyan pályát is találhatnak, amely az üres Pripjatyban és környékén játszódik, a radioaktív területek pedig szintén fontos taktikai szerepet játszanak.
A klasszikus Maniac Mansion játék elborult és kissé visszás humorára jellemző, hogy találhatunk egy rejtett nukleáris reaktort, amelyre a nem túl bizalomgerjesztő "Made in Chernobyl" feliratot mázolták. A Metal Gear Solid egyik szereplője Nastasha Romanenko azért harcol minden erejével a nukleáris fegyverek bevetése ellen, mert háttértörténete szerint Pripjatyban született, és szüleit a baleset következtében veszítette el. A Konami által fejlesztett Snatcher pedig ugyan egy fiktív katasztrófára épül, ám itt is sok a hasonlóság: Az orosz Chernoton városában robban fel egy atomerőmű, amelynek következtében egy biotoxin is elszabadul, megtizedelve a világ népességét.
Az atom igenis játék
Ha pedig messzebbre nézünk, atomkatasztrófa utáni poszt-apokaliptikus játékokkal tele van a számítógépes történelem. Az egyik leghíresebb ilyen a Fallout sorozat, melynek tavaly jelent meg a negyedik része. Ez a szerepjáték egy globális atomháború után sok generációval játszódik, amikor a felszínen mutánsok és túlélők bogarásszák a civilizáció maradékait, míg néhány földalatti bunkerből "egészséges" emberek is előbukkannak rácsodálkozva a teljesen megváltozott Földre.
A Metro 2033 is atomháborús előzményekre épül, viszont Moszkvában és orosz földeken játszódik (a fejlesztők is oroszok, tehát otthoni környezetet választottak). A túlélő és lövöldözős elemekkel, valamint a S.T.A.L.K.E.R.-hez hasonlóan gyűjtögetős, kereskedős, frakciókhoz csatlakozós elemeket is tartalmazó játéksorozatban egy furcsa, nem evilági lénytípust is elszabadít a katasztrófa, ők a "Sötétek".
Az egyik legrégebbi ilyen játék egyébként az 1988-ban megjelent Wasteland (amelyből egyébként a Fallout sorozat is sokat merített később). A klasszikus szerepjáték sztorija szerint 1998-ban nukleáris csapások sorozata szinte mindenkit kipusztított a bolygón, így meg nem történtté téve a Star Wars előzménytrilógiát, Justin Biebert és Semjén Zsoltot egyaránt. A történet 2087-ben játszódik, és klasszikus felülnézetes módban mászkálhatunk a szétesett Földön, ahol csapatot toborozhatunk, és fejleszthetjük tulajdonságainkat, ahogy feladatokat oldunk meg és felfedezzük, mi maradt a világból.
Érdekes, hogy 26 évvel az eredeti első rész megjelenése után rajongók kalapoztak össze egy teljesen vállalható folytatást, amely 2014-ben jelent meg.
Csernobilban ma már sokkal jobban pörög a turizmus, mint a Geiger-Müller számláló
„Ezeknek elgurult a gyógyszerük?” Általában ez az első reakció, amikor valaki meglátja a csernobili túrákat szervező, ukrán utazási iroda ajánlatát. A többség végül mégsem tud ellenállni.
Szerzők:
Likvidált évtizedek - Orosz Zoltán
„Minden rendben van, amíg minden rendben van” - Réti Zsófia
"A szovjet sugárzás a legjobb a világon" - Orosz Zoltán
Hogyan öl az atom? - Bihari Dániel
Csernobil arcai - Borovitz Tamás
Állatvilág a csernobili Zónában - Vincze Miklós
Az ív - Orosz Zoltán
Minden atomerőmű egy fixen telepített, ketyegő atombomba? - Nagy József
Mi lett volna, ha...? Csernobil és a videojátékok - Bátky Zoltán
Csernobilban ma már sokkal jobban pörög a turizmus, mint a Geiger-Müller számláló - Bartha Ákos, Kovács András
Grafika - Besenyi Violetta
Fejlesztés - Sütő Zsolt, Nexum